- Távolság: 18,6 km
- Időtartam: 06:23 óra
- Szintemelkedés: 769 m
- Szintcsökkenés: 762 m
- Legnagyobb magasság: 938 m tszf.
- Legkisebb magasság: 254 m tszf.
Lujzi és Samu, a két kicsi kalandor, ezúttal a Börzsöny bércei felé vették az irányt. A lego fiú izgatottan tervezte meg a túraútvonalat. Úgy határoztak, hogy egy kihívásokkal teli börzsönyi csúcstámadás fogja emlékezetessé tenni a napot.
A hegység természeti értékeinek megőrzése és gondozása céljából már 1978-ban létrehozták a Börzsönyi Tájvédelmi Körzetet, amit húsz évvel később a Duna-Ipoly Nemzeti Park vett át.
NEVEZETESSÉGEK, LÁTNIVALÓK
- Királyréti-tanösvény (Nagy-Vasfazék patak): A kilenc információs táblából álló útvonal bejárásával megismerkedhetünk az erdő és a tavak élővilágával, a kisvasutak és a vasbányászat történetével, miközben a Nagy-Vasfazék patak kanyarog mellettünk.
- Inóci kőbánya: Egészen 1941-ig használt kőfejtő, a látogatása engedélyhez kötött, de a túraútvonalról részben látható.
- Vasfazék-völgy: Királyrét és a Nagy-Hidegy-hegy között húzódó látványos völgy változatos élővilággal és terepviszonyokkal.
- Nagy-Hideg-hegy: A Börzsöny 3. legmagasabb hegye (864 m), az itt épült menedékház szállást és éttermi szolgáltatásokat is nyújt, egyben népszerű síparadicsom.
- Szabó-kövek: Olyan sziklaképződmény, amely a hegység vulkanikus múltjából maradt ránk.
- Csóványosi kilátó: A Börzsöny legmagasabb pontján (938 m) álló építmény, amelyből csodálatos körpanoráma nyílik a hegység tájaira.
- Három-hárs gerinc: Különleges hangulatú kilátópont a Csóványosi kilátó közelében.
ÖSSZEFOGLALÓ
A Csóványos 938 méterrel magasodik a tengerszint fölé és egyúttal a Börzsöny legmagasabb pontja is. A csúcsán álló kilátóból lélegzetelállító panoráma tárul elénk: erdővel beborított hegyek, a távolban csillogó Duna és a festői bércek.
Ahogy haladunk utunkon, nem csak a táj szépsége ejt rabul minket, de útközben gyönyörű kilátópontokra is bukkanhatunk. Ezek a helyek nem csupán pihenésre csábítanak, de arra is ösztönöznek, hogy megálljunk, és más-más szemszögből is magunkba szívjuk a tájegység lélegzetelállító vonulatát.
A Csóványosra való feljutáshoz számos ösvény közül választhatunk. Mindegyik más-más nehézséget tartogat, de felkészületlenül ne induljunk útnak, mert az útvonalak minden irányból kihívást tartogatnak. Ne feledkezzünk meg a kényelmes túrabakancsról, a vízről és az élelemről sem.
Legoink Királyrétről indultak és a Nagy-Hideg-hegyen keresztül közelítették meg a csúcsot, ahonnan a Saj-kút gerincen keresztül ereszkedtek vissza a kiindulópontra.
Az eleinte békés túrázás azonban gyorsan a visszájára fordult és a kis kalandorok igazi kihívások elé kényszerültek, amit csak nehezített a leküzdendő távolság és szintemelkedés, valamint a hegyek között lenyugvó nap egyre halványuló fénye.
AZ INDULÁS – KIRÁLYRÉT
Ismét sikerült egy nagyon szép és napfényes, a februári hideghez képest enyhébb hétvégét kifogni a kiránduláshoz. A kis legok már korán reggel megérkeztek a Szokolya határában fekvő Királyrét fizetős parkolójába, ahol szerencsére szinte jelképes áron lehetett jegyet venni az egész napos parkoláshoz.
Ez a megállóhely nagyon népszerű a kirándulók körében, mert könnyen megközelíthető, és innen megannyi túraútvonalon el lehet jutni a Börzsöny varázslatos vidékeihez, ahol a tapasztalt és családos túrázóknak is van lehetőségük olyan helyeket bejárni, amelyek mindegyike változatos és izgalmas élményeket kínál.
Pár száz méterrel feljebb, a zöld jelzésű Királyréti-tanösvény (ZT) végénél is kialakításra került egy, az itteninél sokkal tágasabb parkoló, ezért azt is lehet használni kiindulópontnak a túrázáshoz.
Királyrét Szokolya külterületi településrésze, amely nagyon népszerű kiindulópont a természetkedvelőknek.
Az aktív pihenésre vágyók is megtalálhatják a számításukat, kisgyermekeseknek és családoknak is ideális helyszín egy kis feltöltődésre.
Felszállhatunk a Királyréti Erdei Vasútra, végigjárhatjuk a Királyréti-tanösvény látványos útvonalát vagy tehetünk egy rövidebb sétát a 359 m magas Vár-hegyen található Várhegy-kilátóhoz is.
Megannyi programot és szórakozási lehetőséget is megtalálhatunk itt, éttermek, büfék, szállások és apartmanok is rendelkezésre állnak, amennyiben nem egy napban gondolkozunk.
Királyrét területén egyesül a Szén-patak, a Bagoly-bükki-patak és a Nagy-Vasfazék-patak, más néven Királyréti-patak, amelyek együttesen létrehozzák a Török-patakot, vagy Morgó-patakot.
Királyréten lehetőségünk van horgászni, nyáron akár éjszaka is, elmehetünk lovagolni, vagy lovas kocsizni, a téli szezonban lovas szánon utazni.
forrás: funiQ – Királyrét
Lujzi és Samu a hosszú, autóban eltöltött órák hatására elgémberedett végtagokkal szállt ki a járműből, ami után a szokásos, pár perces átmozgatás és nyújtózkodás követett.
- Végre megérkeztünk, már azt hittem, hogy soha nem érünk ide – mondta Lujzi két kézzel a tető szélébe kapaszkodva, miközben a derekát nyújtogatta.
- Meg kell, hogy mondjam, én már most elfáradtam, pedig még el sem kezdtük a túrát – felelte viccesen Samu, mialatt ő is nagyokat nyújtózott a februári hidegben.
A nap sugarai akadálytalanul szűrődtek át a fák kopasz ágai között, aranyfényű táncot járva a talajon. A levegő friss volt és üde, tele a hegy illatával, érezni lehetett az éjszakai csípős hideg lassan múló hagyatékát. A murvás, kavicsos, fagyott talajon apró jégvirágok csillogtak. Nagyjából egy héttel ezelőtt fordult elő ezen a vidéken csapadék, amely akkoriban vékony réteg hóval lepte be a tájat, azonban az elmúlt napokban enyhébb légtömegek érkeztek, így a hónak már nyoma sem volt itt a hegy lábánál.
A madarak vidáman csicsergő kórusban üdvözölték a napfelkeltét, és várták a tavasz ébredését. Nagyszerű kiránduló időnek ígérkezett a mai nap, a kis kalandorok már alig várták, hogy felfedezhessék a számukra még ismeretlen tájat, amely hegygerincekkel, szép kilátásokkal és mindenféle sziklaalakzattal képráztatja el az ide látogatókat.
Vastagon, de rétegesen öltöztek fel, hogy szükség esetén könnyíteni tudjanak a ruházatukon, így rugalmasan alkalmazkodhattak a hőmérséklet változásához. Tudták, hogy az útvonal nem lesz könnyű. A királyréti parkoló tengerszint feletti magassága 254 méter, ezért a Csóványos 938 méter magasan lévő kilátójáig minimum 684 méteres szintemelkedéssel kell megbírkózniuk a változatos terepen.
Elosztották egymás között az enni- és innivalókat, majd Samu rövid, GPS-es tájékozódását követően elindultak a kék kereszt (K+) jelzésen, hogy meghódítsák a Börzsöny nevezetes csúcsait.
- Felkészültél, Lujzi? Tudod, hogy mindig tudok meglepetéssel szolgálni – tette fel a kérdést Samu, miközben huncut mosollyal a lego lányra nézett.
- Persze, alig várom, hogy átszellemüljek az erdőben, de ahogy ismerlek, bizonyára jól fog majd esni, amikor újra az autóhoz érünk – viccelődött Lujzi, mert azért abban biztos volt, hogy a mai nap fáradalmaira még nagyon sokáig fog emlékezni.
VASFAZÉK-VÖLGY
A fagyott talaj csak úgy csikorgott a kis bakancsaik alatt. A friss, hűvös levegő betöltötte a tüdejüket, és kilégzéskor hatalmas párafelhők gomolyogtak a fejük fölé, mintha aprócska kémények lennének.
A betonútról hamarosan egy merész balkanyarral betértek az erdőbe, ahol a kék kereszt (K+) jelzés egyesült a Királyréti-tanösvénnyel (ZT). Az útvonal a Nagy-Vasfazék-patak apró medrével párhuzamosan futott a Vasfazék-völgyben, ezért nagyon hangulatos volt, ahogy a víz csobogása és a kialakult kisebb zúgók hangja betöltötte a fák közötti légüres teret. A parkolótól idáig megtett rövid út varázsa máris belopta magát a kis legók szívébe és elfeledtette velük a hátralévő távolság nyomasztó érzését.
A kis patakot felduzzasztotta a hegyen lévő olvadás, ezért nem volt egyszerű átkelniük azon a ponton, ahol a turistaút keresztezte a vízfolyást. A mederbe elhelyezett rögtönzött, apró faágakon és rönkökön óvatosan tudtak csak átevickélni a túlpartra.
Hamarosan elhaladtak egy kis pihenőhely mellett, ahol még bivakolni is lehetett a gondosan elkészített, kicsit még a föld alá is benyúló faházban. A pad mellett kiépített tűzrakó hely ugyan most még kihasználatlannak tűnt, de amikor az erdő majd hamarosan kizöldül és a hőmérséklet is jobbra fordul, biztos, hogy számos látogató megpihen majd itt. Samu már érezte is az orrában az ínycsiklandozó szalonna és sült hagyma illatát, aztán nagyot nyelt és inkább másik irányba fordult.
Rövidesen egy kisebb tisztásra érkeztek, amit balról a kopár hegyoldal és a zöld mohával benőtt sziklák szegélyeztek. A patak ezen a nyílt és lapos területen kanyargott keresztül, ahol a kövek között csodálatos zúgókat alakított ki magának, ennek hatására a kis legok is lelassították a lépteiket.
A turistaút itt is keresztezte a medret, de szerencsére egy kicsi, bájos fahid ívelt át a vízen, melynek bár rozoga külseje volt, a hangulata kárpótolt mindenért.
A tanösvény még mindig a betonút mellett kanyargott végig az erdőben, aztán egyszer csak véget ért és a kis legok elérték a királyréti felső parkolót. Ez a megállóhely tényleg tágasabb volt az alsónál, bár ilyen korai időben még nem használta senki. Rövid tájékozódást követően tovább indultak a kék kereszt (K+) jelzésen.
A Nagy-Vasfazék-patak aztán ismét az útjukat állta, de ezúttal egy sokkal szélesebb és hosszabb fahidat készítettek az áthaladás megkönnyítésére. Innen már nagyon jól látszódott, hogy az elkövetkező út bizony sokkal fárasztóbb lesz, ugyanis a híd után egy végtelenbe nyúló emelkedő emlékeztette őket arra, hogy vége van a könnyed sétának.
- Rendben, igyunk egyet, mielőtt ezt megmásznánk – mondta Samu és ütemes mozdulatokkal lecsúsztatta a hátizsákját a válláról, amit Lujzi is követett.
Közben két idősebb túrázó ment el mellettük, igazából észre sem vették őket, hogy mögöttük haladtak. A férfi és nő kedvesen odaköszönt, majd határozott léptekkel elindultak felfelé, a kezükben lévő túrabotokkal segítették magukat a köves, csúszós terepen.
- Te Samu, észrevetted már, hogy az idősebbek, akik túrabottal járnak, valahogy mindig sokkal gyorsabbak nálunk? – kérdezte a lego lány.
- Persze, a múltkor is, amikor a Mecsekben jártunk, és alig bírtunk lefelé jönni azon a meredek lejtőn, állandóan utolértek a mögöttünk haladók.
Habár a kis legoknak is voltak megfelelő eszközeik, ezeket rendszerint elfelejtették magukkal hozni, rosszabb esetben pedig a kocsiban felejtették őket, ezért a kritikus szakaszokon az út mentén található botokat használták mankó gyanánt.
- Emlékszel, amikor egyszer többen jöttek szemből, és az egyik férfi kezében egy irdatlan vastag pózna volt? – elevenítette fel az emléket Lujzi, és nevetésben tört ki.
- Igen – felelte Samu és ő is jókedvre derült.
Arra az esetre gondoltak, amikor az egyik túrázó olyan vastag botot cipelt magával, hogy elámultak attól, hogyan bírja el a súlyát, hiszen egy vékonyabb faág is megfelelő lett volna eszközként, de ez aránytalanul nagynak és nehézkesnek tűnt, mégis, az illető könnyedén emelte fel és magabiztosan haladt vele előre. Mindenesetre a látvány egyszerre volt meghökkentő és mulatságos is.
Miután kissé hidratálták magukat, nekiveselkedtek a hegynek.
Az alig egy kilométeren több mint száz méteres szintemelkedést gyűrtek le és ezalatt alaposan leizzadtak. A levegő hűvösebb lett és a talajt egyre sűrűbben hófoltok borították be. Ebben a magasságban már nem olvadt el olyan mértékben a hó, mint lejjebb, sőt, inkább jegessé vált. Mivel egyáltalán nem voltak felkészülve ilyen zord körülményekre, csak az ösvény szélén járva tudtak nagy odafigyeléssel közlekedni, mert az út közepe szinte fénylett a kőkeményre dermedt jégtől.
Jobbról az Inóci kőbánya látványos tájsebe kísérte őket egy darabon, amíg el nem értek a Magas-Tax felé vezető elágazáshoz. Itt a turistaút lefelé kanyarodott a völgybe, de olyan félelmetesen nehéznek tűnt a terep a havas és jeges környezetben, hogy Samu inkább elővette a GPS-t, hogy más lehetőséget keressen.
- Nézd, Lujzi, szerintem arra ne menjünk! – mondta. – Az az út annyira keskeny és csúszós, hogy egy rossz mozdulat és beleesünk a patakba.
- Amennyire suta vagyok, szinte biztos, hogy neked kéne kihúzni – válaszolta a kis lego a fiúnak.
Samu közben belemélyedt a térképbe és rövidesen úgy tervezte újra az útvonalat, hogy az ne érintse a Magas-Taxi Turistaházat.
- Rendben, nem gond, erre is el tudunk menni – mondta végül -, csak a kék négyzetet (KN) kell követnünk, és feljutunk a Nagy-hideg-hegyre.
Azzal letértek a kék kereszt (K+) jelzésről és tovább haladtak egyenesen az új irányba. A terep továbbra sem volt biztonságos, tele volt egyenetlenségekkel és kisebb gödrökkel.
A hótakaró itt még vékony volt, és az itt-ott megkopott rétegek között apró kövek és a barna földbe fagyott őszi levelek bukkantak ki. A kis bakancsok óvatosan taposták a fagyos talajt, de a felkészületlenség és az emelkedő miatt össze-vissza csúszkáltak a terepen. Samu végül talált egy vastag faágat és Lujzinak adta, hogy könnyebb legyen egyensúlyoznia. Csigalépésben fogyott a távolság, pedig még a java hátra volt, a Börzsöny kezdte megmutatni valódi, téli formáját.
Egyre feljebb és feljebb emelkedtek a fák kopasz sűrűjében. A levegő még mindig csípős volt, a nap gyengéden simogatta az arcukat, de meleget ennek ellenére nem adott. A sietség gyakran homályba borította az emlékezetüket, és emiatt később csak a fényképek sokasága tanúskodott róla, hogy merre jártak, mert nem volt idejük a bámészkodásra. Most azonban a lassú tempó kényszerűségéból adódóan lehetőséget kaptak arra, hogy több figyelmet szenteljenek a környezetükben levő változásokra.
Még mindig a Vasfazék-völgyben jártak, csak az eddig megtett emelkedők hatására sokkal szebb kilátásban volt részük. Lefelé tekintve alattuk kanyargott a fák között a turistaút, ahonnan feljöttek, és néha elcsodálkoztak rajta, mekkora távolságot és szintet sikerült már ezidáig megtenniük. Balról az ösvényt egyre vadabb sziklaformációk váltották, míg végül elhagyták a patak magasban fakadó forrását, és végül mindkét irányból bezáródott a völgy.
A zöldmohás kövek és zord sziklák látványa Samut mindig rabul ejtették. A lego fiú azon morfondírozott ilyenkor, hogy ezek a szilárd, hegyeket alkotó monstrumok mennyi mindent láthattak már az idők folyamán. A Börzsöny nagyjából 15-18 millió évvel ezelőtt alakult ki, és rendszerint vulkáni kőzetek alkotják. Ősemberek és ősállatok taposhatták a vidéket, de a kövek azóta is őrzik a titkaikat, arányaiban alig változtak. Elképzelte, hogyan emelkedtek ki a tűzhányók a tengerből, hogyan formálta őket az időjárás szeszélye, ami miatt a nyomok elenyésztek.
Samu a sziklákat megérintve érezte a múlt súlyát és tudta, hogy ő is része egy ősi történetnek, amely a hegyekben rejlik.
A kis legok megpróbáltatásai még csak most kezdődtek igazán.
Az út egyre meredekebbé és jegesebbé változott, az óriási magasságokba felnyúló bükkfák lettek az egyeduralkodók. Próbáltak a stabilabb kapaszkodást biztosító kövekre lépni, de sok helyen annyira csúszós és dőlt volt az ösvény, hogy nem gondolták volna, épségben fel tudnak jutni.
A meghátrálás azonban fel sem merült bennük. A visszatérés csalódást és a kihívások elől való megfutamodást jelentette volna. Néhol összefogva, egymást segítve küzdötték fel magukat a meredek emelkedőn, máskor bokrokba, faágakba kapaszkodva jutottak csak előre a kritikus szakaszokon.
NAGY-HIDEG-HEGY
Végül újabb kétszáz méteres szintemelkedést legyűrve megérkeztek a Nagy-Hideg-hegy alatt található sífelvonó végébe, ahonnan már kivehető volt a hegytető.
Itt csatlakozott be a Magas-Taxi Turistaház felől érkező piros sáv (P) jelzés is, ahonnan eredetileg érkeztek volna. A hó foltokban meghaladta már a tíz centimétert, de legalább nem kellett a jégen csúszkálniuk, ami nagy mértékben lelassította őket. Samu pár tíz méterrel előrébb haladt, és megpróbált a meredek részeken a mások által kitaposott lábnyomokba taposva biztosabb kapaszkodót találni, míg Lujzi a botját használva araszolt lassan felfelé.
Amint a lego fiú feljutott a Nagy-Hideg-hegyet keresztező Országos Kéktúra (K) sávjára, megfordult, hogy végre szemügyre vegye a kilátást.
- Húha, ezt látnod kell! – lelkendezett Samu, de a másik fél a köztük lévő távolság miatt ezt a megállapítást nem igazán hallotta.
A hegytetőről káprázatos rálátás nyílott a déli tájra, a messzeségben feltűntek a Visegrádi-hegység vonulatai és az ezüstösen csillogó Duna egy kanyargós darabja is. Az égboltot ugyan itt-ott gomolyfelhők tarkították, mint kóbor bárányok a végtelen mezőt, de a nap nem zavartatta magát, kellemesen langyos sugarait akadálytalanul zúdította a földre. A felhők játékos árnyakat vetítettek a tájra, hol elsötétítve, hol megvilágítva a dombokat és a fákat, ez pedig varázslatos hangulatot teremtett, mintha egy festmény elevenedett volna meg. A távolban apró falvak tarka házai tűntek fel, mint békés szigetek a zord tengerben.
A lego lány mindeközben nagy sóhajtozások közepette megérkezett Samu mellé, és ő is elábrándozott ezen a meseszép tájon. Hamar elfeledte az eddigi megpróbáltatásokat, a kimerültsége is erőteljesen lecsökkent, ahogy a természet szépsége magával ragadta.
- Ezért már megérte felmászni ide – mondta Lujzi, majd lehunyt szemmel mélyen beszívta a friss levegőt, és érezte, ahogy a béke és a nyugalom egyaránt elárasztja a testét és lelkét.
- Ide még majd visszatérünk egyszer, amikor kizöldell minden – jelentette ki Samu -, szeretném látni tavasszal vagy nyáron is.
- Mindenképpen, lehet, hogy előbb is, mint gondolnád – válaszolta sejtelmesen Lujzi, és folytatta az imént megkezdett relaxációs gyakorlatát.
A Nagy-Hideg-hegyi turistaház szürke épülete körül nem volt mozgás, ebben az időszakban kevés ember járt erre, és ők is inkább a kilátásban gyönyörködtek.
A kis legók kicsit feljebb sétáltak a hegytetőn, amit a korábbi nagy havazás súlya alatt meggyötört és lelapult hosszú szálú fűcsomók szegélyeztek, és el is érkeztek a legmagasabb ponton felállított beton emlékműhöz, ami a 864 méteres magasságot jelölte.
Samu ellenőrizte a GPS-t, majd hamarosan újult erővel és friss lelkesedéssel indultak tovább az úton a nagyjából 5 km-re magasodó Csóványos irányába. Megállapították, hogy nem kell letérniük a kék sávról (K), így azt és az ezzel párhuzamosan haladó piros jelzést (P) követve juthatnak majd el a Börzsöny legmagasabb pontjára, de addig még hosszú volt az út.
A Nagy-Hideg-hegy keleti csücskében kellett leereszkedniük a Rakodó-nyereg felé, de annyira meredek és csúszós volt a fagyott és kitaposott hótól az ösvény lejtős bevezető szakasza, hogy csak nagy nehezen és óvatos, megfontolt lépésekkel tudtak haladni lefelé.
A csapat fellélegzett, hogy nem felfelé kell mászniuk, de hamar csalódniuk kellett, ugyanis az Égés-tetőre felvezető út párszáz méterének 52 méteres szintemelkedése ebben a téli világban egész komoly kihívások elé állította őket.
A hótakaróban jegessé dermedt lábnyomokba kapaszkodva próbáltak feljebb jutni, de az időközben feltámadó jeges szél ölelésében minden lépésük komoly erőfeszítést igényelt. Samu közben magának is szerzett egy jókora botot, melyre támaszkodva nagyobb biztonságban érezte magát.
A hideg ellenére izzadni kezdtek, a fáradság pedig egyre jobban nehezedett a vállukra, végül, hosszas küzdelem után elérték az Égés-tető 850 méteres csúcsát. A fák törzsei között beszűrődő fény játékos mintákat rajzolt a földre és átsejlettek a hegység távoli, napsütötte lankái. Innen már nem volt messze a Hangyás-bérc, de a kimerültség okozta gyengeségtől már a kisebb távolságok is egyre hosszabbnak érződtek.
Ahogy a gerincen sétáltak, a fák fokozatosan ritkulni kezdtek. Ekkor Samu észrevette a Csóványosi kilátót, mely büszkén emelkedett a előttük magasodó csúcs tetején.
- Nézd csak, Lujzi, oda megyünk – mutatta a jobb kezével.
A kis lego lány felnézett és elképedve állapította meg, hogy a kilátó még nagyon távol van.
- Ne már, az még milyen messze van – nyögte elkeseredetten, ahogy pillantásával nyugtázta, hogy a megpróbáltatásoknak még nincsen vége.
- Nem olyan vészes, a GPS szerint nagyjából egy kilométerre lehetünk a hegycsúcstól – mondta a lego fiú, miközben gyorsan elvégzett egy gyors számítást.
CSÓVÁNYOS
A cél már karnyújtásnyira volt, de még egy utolsó kihívás várt rájuk: a közel 110 méteres szintkülönbség leküzdése. A Szabó-köveknél kis pihenőt tartottak és elhatározták, hogy a csúcsig már többet nem állnak meg. Az idő vészesen fogyott, és még le is kellett jutniuk a hegyről. A nap már átfordult a holtponton, az egyre szürkébbé és sötétebbé váló erdőben pedig még lassabban tudnak majd haladni.
A Vilma-pihenőt maguk mögött hagyva a csapat az utolsó, embert próbáló szakaszhoz érkezett. A levegő hőmérséklete még lejjebb zuhant, és a csupasz ágak között süvöltő szél könyörtelenül csapkodta az arcukat, ahogy botjaikra támaszkodva kapaszkodtak felfelé a jeges talajon. Erősen ziháltak, de nem adták fel. Tudták, hogy a csúcs már nem messze van, és a cél elérése minden fáradtságot kárpótolni fog. Összeszedték utolsó erejüket, és eltökélt szándékkal haladtak tovább, aztán végre elérték a Csóványos tetejét, a börzsönyi csúcstámadás véget ért.
A szürke rácsos kilátó magabiztos alakja fogadta őket a hegység legmagasabb, 938 méteres pontján.
- Megcsináltuk! – lelkendezett Samu.
- Igen, végre! – felelte Lujzi kicsit elgyötört arccal, majd megközelítették az építményt.
Csupán néhány túrázó volt a környéken, így a kihelyezett padoknál és asztaloknál nem volt zsúfoltság. A lego lány izgatottan meredt a magasba, a nap sugarai aranyfénybe vonták a hatalmas, csillogó szerkezetet, de ahogy felnézett rá, a lelkesedése szinte azonnal elillant.
A kis legok lépései halkan kongtak a fémlépcsőkön, amint megindultak felfelé, hogy megszemléljék a magasban terpeszkedő panorámát. Lujzi torkát hirtelen a tériszony szorító érzése kezdte markolászni. A lába elnehezedett, a tenyere izzadni kezdett. Hiába akarta minél jobban, nem tudta elképzelni, hogy felmásszon a legfelső szintre. A gondolat, hogy a magasból letekintve csak a mélységet látja majd maga alatt, teljesen megbénította.
Mély levegőt vett, de minden lépésnél érezte a szédülést. Elszántan küzdött az érzés ellen, de kénytelen volt a kilátó felénél feladni, mert nem szeretett volna rosszul lenni, és még onnan le is kellett jönni. Szerencsére az egyes szintekre tervezett fém padok egyikén meg tudott pihenni addig, amíg Samu megfordult a tetőről.
A lego fiú gyorsan legyűrte a meglévő lépcsőfokokat. Habár ő is megtapasztalta sokszor a tériszony bénító erejét, most nagy nehezen elnyomta magában, így sikerült meghódítania az építmény legmagasabb pontját.
Amint felért, lélegzetelállító látvány tárult elé. Magasan a fák lombkoronája felett zavartalan kilátás nyílt a Börzsöny napsütötte lankáira és a sötétkék árnyakba boruló völgyeire, a hófödte gerincekre. A táj és a panoráma szépsége még ebben a zord és kopasz időszakban is elképesztette. A hegyek méretei lenyűgözőek voltak, a távolságban pedig apró falvak tűntek fel, mintha miniatűr díszletek lettek volna egy hatalmas terepasztal ölelésében.
Samu érezte ugyan a magasságot, és a korlát közelében őt is húzta lefelé a hatalmas mélység érzete, de nem félt. Inkább egyfajta békés nyugalom töltötte el. Ahogy ott állt a tetőn, a világ egyszeriben kicsinek és jelentéktelennek tűnt, a gondjai eltörpültek a hegyek hatalmassága mellett.
Becsukta a szemét, és mélyen beszívta a friss levegőt. Egy pillanatra úgy érezte, a levegőbe emelkedik, mintha maga is a táj részévé válna. A nap bársonyosan simogatta az arcát, de a tomboló szél annyira erős volt, hogy pár perc küzdelem után, sajnálattal a szívében, kénytelen volt lemenni. Ennek ellenére ez a pillanat örökre bevésődött az emlékezetébe.
Lefelé menet Lujzit karon fogva kísérte le, és immáron újra a hóban toporogva megmutatta neki a fent készült képeket. A lego lány nagyon sajnálta, hogy kimaradt ebből a látványból, de már most megállapodtak abban, hogy legközelebb, ha erre járnak, ha törik, ha szakad, együtt sétálnak fel a Csóványosi kilátó tetejére, hogy ő is megtapasztalhassa azt a kilátást, amelyben most csak Samunak volt része.
- Figyelj, már az is nagyszerű teljesítmény volt, hogy a feléig felmentél – nyugtatta a lego fiú az elkeseredett lego lányt.
- Sajnálom, egyszerűen nem ment, leblokkoltam. Hiába próbáltam magam győzködni, hogy sikerülni fog, teljesen lebénultam – mondta fáradt és szomorú arccal Lujzi, aki felett ezúttal a fémszerkezet győzedelmeskedett.
- Semmi gond, legközelebb, ha erre járunk majd, meglátod, hogy menni fog – válaszolta Samu, majd egy kis csókot lehelt a párja hidegtől kiszáradt és repedezett ajkára.
Tettek még egy kört a területen és elolvasták az információs táblákat, majd egy rövid étkezéssel feltöltötték magukat az elkövetkező útra. A nap már lemenőben volt, ezért nagyon kellett igyekezniük, mert nem akartak ismeretlen területen az egyre fogyatkozó fényben az erdőben kóborolni.
ÚTON KIRÁLYRÉT FELÉ
A lego fiú aggodalommal ellenőrizte a GPS-t, és a hatalmas bükkfák szegélyezte erdőben elindultak a levezető kék sáv (K) jelzésen Királyrét irányába.
Most már a nehezén túl voltak ugyan, de még mindig nagyjából 8 km és 700 méteres szintcsökkenés várt rájuk. Bárhogyan is számolgatták, félő volt, hogy az utolsó néhány kilométert már félhomályban vagy ami még jobban nyugtalanította őket, éjszakai sötétségben kell megtenniük. Az erdő ilyenkor ijesztővé válhat, a fák árnyékai furcsa alakokat rajzolhatnak a talajra, és a távoli zajok felerősödve visszhangozhatnak a csendben.
Az oldalról érkező napfény aranyló sugarai már hosszúra nyújtották a fák törzseinek árnyékát a havas talajon, ezért a kis legok is megszaporázták a lépteiket. Bármennyire is próbáltak minél gyorsabban lejutni a hegyről, még nagyon sok volt hátra, és a levegő hőmérséklete is csökkenni kezdett. Az ösvényt rendesen kitaposták az arra járó turisták. A hó csillogó páncélja alatt jégfoltok rejtőztek, amik csúszóssá tették a terepet, így ez óvatosságra intette őket.
Néhol egymásba kapaszkodva, megfontoltan lépkedtek lefelé a síkos köveken, máskor pedig inkább egymást követve érezték magukat nagyobb biztonságban. A csendben csak a hó ropogása és a szél zúgása hallatszott. Aztán hirtelen Lujzi sikolya törte meg a csendet.
A kis lego Samu mögött haladt, amikor az egyensúlyát hirtelen elvesztve megcsúszott egy meredekebb szakaszon, és nagyot huppanva, kezében a botot felfelé tartva elkezdett lefelé csúszni a havas-jeges talajon. Szerencsére ez csak egy kisebb lejtő volt és nem egy veszélyes útszakasz, így néhány méter szánkázás után sikerült lefékeznie magát, ahogy a cipője oldalát belemélyesztette a hóba.
- Jól vagy? – kérdezte a lego fiú, amint óvatosan megközelítette a helyszínt az ösvény melletti kopasz bokrok vékony ágaiba kapaszkodva.
Lujzi jobb lába egy kicsit maga alá csavarodott, de megkönnyebbülten sóhajtott, amikor megállapította, hogy nem történt nagyobb baj.
- Igen, semmi gond, csak kicsit beütöttem a lábam – mondta, majd Samu segítségével sikerült probléma nélkül felállnia és a két kezével lesöpörte magáról a havat.
- Akkor a mai napra is megvolt a szokásos elcsúszás – viccelődött a lego fiú és ezzel jobb kedvre derítette a párját.
A kis kalandorok, miután kifújták magukat a kellemetlen történések után, óvatosan indultak tovább. A nap már nem tűzött olyan erősen, lassan bekúszott a dombok közé, és az erdő fényei szürkébbé váltak. A Hubertusz-tisztás békés csendjét maguk mögött hagyva egy újabb, de most már kellemes meglepetés várt rájuk, amely mellett még a lenyugvó nap ellenére sem tudtak megállás nélkül elmenni.
A fák között kilépve egy lélegzetelállító panoráma tárult eléjük. A távoli dombok láncolatának tetejét még itt-ott megvilágította a lemenő nap arany fénye. A völgyek sötétkék mélységét azonban már nem érték el ezek a sugarak, így azok rejtélyesen terültek el a hegység vonulatában. Még a fáradtság is elillant belőlük, ahogy a vöröses-narancssárgás fényben úszó tájat csodálták.
Magukba szívták a pillanat varázsát, de nem sokat tudtak időzni, mert a nap egyre alacsonyabbra süllyedt és a színek is kezdtek kifakulni. A narancssárga helyét lassacskán a rózsaszín és a lila mély árnyalatai vették át, majd az égbolt is sötétkék irányba fordult.
- Siessünk Lujzi, mert ránk fog sötétedni – mondta Samu aggodalmasan, miután szembesült a GPS alapján a még hátralévő távolsággal.
A nap lassan már a horizont alá is bebukott, mikor a kis csapat sietve elindult a Foltán-kereszt nyerge felé. A fény egyre kevesebb lett, az erdőre apránként ráereszkedett a mindent beborító sötétség. A fák árnyékai megnyúltak, és ahogy ilyenkor lenni szokott, furcsa alakzatokat rajzoltak a talajra. A madarak elhallgattak, csak a szél rideg zúgása törte meg a csendet. Mire elérték a Saj-kút-bércet, addigra már csak a csillagok és a mobiltelefonok fénye alapján tudtak tájékozódni a feketeségben.
Az aljnövényzet levelei között néha megpillantottak egy-egy apró fénypontot, melyek talán a sötétben táncoló tücskök lehettek. Ezek a fények teljesen ártalmatlanok voltak, mégis kellően félelmetes hangulatot teremtettek, hiszen az erdő ébredezni kezdett.
Habár ezen a területen nem volt olyan vad, ami veszélyes lehetett volna rájuk, a sötétség és az ismeretlen hangok mégis nyugtalansággal töltötték el őket. A fák árnyékai mintha furcsa alakzatokat öltöttek volna magukra, és minden neszre összerezzentek.
Ahogy a lehetőségeikhez mérten haladtak lefelé a lassan újra hó- és jégmentes ösvényen, Lujzi hirtelen megállt.
- Te is hallottad? – suttogta a lámpák fényében csillogó rémült szemekkel.
Samu is megtorpant, majd fülelni kezdett. A madarak már régen nem csicseregtek, csak néha visszhangzott fel valahol a távolban egy kísérteties vijjogó hang. Egy patak vizének csobogása hallatszódott mellettük lent a völgyben, és akkor a fák mögött halk neszezésre lettek figyelmesek. Mintha valaki, vagy valami, óvatosan mozgott volna a sötétben.
A kis legók megrettenve pillantottak egymásra, a sötétség hirtelen ijesztővé és fenyegetővé vált.
Lujzi szorosan a lego fiúba kapaszkodott, aki próbált a helyzet ellenére higgadt maradni.
- Ne aggódj – mondta -, valószínúleg csak egy kisállat, mókus vagy ilyesmi lehet.
A neszezés azonban egyre közelebbről érkezett és ez a változás már Samut is cselekvésre késztette.
- Menjünk gyorsan! – emelte fel végül a hangját.
A két kis kalandor nekiiramodott. Szerencsére az ösvényt itt már nem borította hó és jég, így viszonylag biztonságosabban tudtak haladni, még annak ellenére is, hogy a lámpáik fénye kísértetiesen imbolygott a fák között.
Néhány percnyi sietség után egy elágazáshoz értek, ahol a kék sáv (K) jelzés átívelt a Cseresnyés-patakon, aztán fényvesztve eltűnt a koromfekete sötétségben. Samu elővette a telefonját, és a GPS segítségével észrevette, hogy a zöld kereszt (Z+) jelzésen le tudják rövidíteni az utat, így az éjszakában történő bolyongás helyett rövidesen kiérhetnek a Szénpataki erdészeti útra.
Lujzi aggodalmasan pillantott a sötét erdőre.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte. – Mi van, ha eltévedünk?
- Dehogy, már nem vagyunk messze, térképpel amúgy sem lehet nagyon eltévedni – nyugtázta a lego fiú, de azért a fejében ott cikázott a gondolat: mi van, ha mégis?
Többször is volt rá példa, hogy a tervezett út egy része csak a térképen létezett, azonban a valóságban nyoma sem volt. Ilyenkor a kalandorok mindig rögtönöztek és újraterveztek, de olyan is előfordult, hogy kénytelenek voltak besétálni az ismeretlen erdő fái és bokrai közé, mert csak így tudták megfelelő gyorsasággal elérni a célpontjukat.
Ezek a nem várt kitérők sokszor izgalmas kalandokká fajultak. Azonban a kis csapat bátor volt és eltökélt. A nehézségek ellenére sem adták fel, és mindig megtalálták a megoldást a váratlan helyzetre. A rögtönzött kitérők, a nem várt kihívások csak még izgalmasabbá tették a kalandot.
Lujzi egyre jobban félt, de Samu bátorítóan fogta a kezét, és igyekezett elterelni a figyelmét. Lassan haladtak előre, az ösvény pedig hirtelen kiszélesedett. A talaj ismét csúszóssá vált, de most nem a hótól és a jégtől, hanem a nappali olvadás következtében felázott föld okozott problémát.
A bakancsuk aljára és oldalára száraz levelekkel kevert, vastag és sűrű réteg tapadt fel, amely jócskán megnehezítette a járásukat. A kis lego lány a fáradságtól most már elkezdte elveszíteni a türelmét.
- Nem bírom tovább! – nyögte -, ez a sár borzalmas.
- Már nincsen messze az út, egy kicsit még tarts ki – igyekezett Samu a bátorítással, de sokáig már szerencsére nem kellett várni.
ISMÉT KIRÁLYRÉTEN
Váratlanul a fák ritkulni kezdtek és végre kiértek az erdészeti útra, ahol rögtön balra fordultak, követve a zöld kereszt (Z+) jelzést. Innen már nem volt messze az a pont, ahonnan hajnalban elindultak erre a felejthetetlen kalandra, a távolban már felsejlettek Királyrét fényei. A félelmek, amik az erdőben gyötörték őket, teljesen elpárologtak, ahogy a házak is egyre sűrűbbé váltak, és hamarosan már a parkolóban árválkodó autójukat is megpillanthatták.
Amikor megérkeztek, kimerülten, de boldogan dőltek hátra az ülésekben.
- Még egy kör? – kérdezte Samu fáradtan, de megtartva a jó szokását. – Csak most visszafelé!
- Felejtsd el! – vágta rá Lujzi, majd nagyot húzott a vizes palackjából.
A Börzsöny vadregényes táján tett túra örökre bevésődött a kis kalandorok emlékezetébe. A látványos gerincek, a csobogó patakok és csodálatos kilátópontok, a csillagok fényében úszó táj, a fák illata és a kőkemény kihívások mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez az utazás felejthetetlen élmény lehessen.
A börzsönyi csúcstámadás során a legfontosabbat megtanulták: a bátorság, a kitartás és a rugalmasság minden akadályt legyőzhet. A Börzsöny vadonja rávilágította őket arra, hogy a természetben nem minden a terv szerint alakul, de ez cseppet sem baj. A rögtönzött kitérők, a váratlan kihívások is izgalmas kalandokká válhatnak, ha nyitott szemmel és nyitott szívvel járjuk a világot.
Ahogy más esetben is, arra az elhatározásra jutottak, hogy a későbbiekben még biztosan visszatérnek ide, és más irányból, más utakon fedezik majd fel a Börzsöny számukra ismeretlen, titkokat rejtő vidékét.