Határtalan körtúra az Őrségben

• Most mi legyen? – kérdezte Samu.

Az egyetlen választásuk az volt, hogy valamilyen úton-módon óvatosan elhaladnak a kóbor kutyák mellett azt remélve, hogy a játékos állatok nem tekintenek rájuk veszélyforrásként.

A távolból hirtelen csaholás ütötte meg a fülüket, a négylábúak észrevették őket és érdeklődve közeledni kezdtek. Lujzi és Samu szorongva néztek egymásra, nem teljesen tudták, hogyan reagáljanak a helyzetre. Befogadott túratársuk körbepillantott, és szinte azonnal felállt a szőr a hátán, jelezve, hogy ideges. Ilyen helyzetbe soha nem akartak kerülni. Egy veszélyes játék közepén találták magukat, és igyekeztek összeszedni minden bátorságukat, hogy valamilyen módon továbbhaladjanak.

Nem volt mit tenni, csak menni előre, miközben próbálták megőrizni nyugalmukat és elkerülni a szemkontaktust. A két idegen kutya lecövekelt az út közepén és hangosan ugattak, de támadó szándékot nem mutattak. A kis legok földre szegezték a tekintetüket, mintha észre sem vennék az éberen figyelő állatokat. Ahogy közeledtek feléjük, az ebek hirtelen elszaladtak és bevetették magukat a környező bokrok sűrűjébe, majd onnan morogtak rájuk. Ezzel szabaddá vált a túrázók előtt az útszakasz. Gyorsan átjutottak, de cseppet sem voltak nyugodtak.

Ahogy Lujzi és Samu elhagyták a veszélyes terepet, egy pillanatnyi megkönnyebbülés lett úrrá rajtuk. Azonban ilyenkor, ahogy lenni szokott, mindig van egy utolsó szikra. A lego fiú hátrafordult és rémülten látta, hogy a nagytestű kutya éppen feléjük tart. Az állat határozottan és magabiztosan közeledett, minden mozdulata azt sugallta, hogy kíváncsi, de akár fenyegető is lehet, a levegő megtelt feszültséggel.

• Ez idejön hozzánk! – mondta Samu idegesen, majd próbált valamiféle botot találni védekezésképpen a közelben, de semmi használhatót nem talált.

Az idegen eb közeledése miatt az utazók szorongva várakoztak. Abban a pillanatban, amikor mindenki megmerevedett a bizonytalanságban, az útitársuk is megtorpant. Aztán hirtelen felélénkült és a közeledő kutya felé rohant, a két kis lego lélegzetvisszafojtva figyelte az állatok találkozását. A kölcsönös fenyegető pózok mindkét négylábú részéről arra utaltak, hogy a helyzet potenciálisan veszélyes is lehet. A háttérben a kisebbik szőröstalpú, bár folyamatosan ugatott, biztonságos távolságban maradt, az ő bátorsága csak idáig terjedt el.

A pajtásuk lendületes rohamának köszönhetően a támadó kutya, amely először magabiztosan közeledett, hirtelen megijedt és visszahőkölt. Maga alá húzta a farkát, a füle lekonyult, amely egyértelmű jele volt annak, hogy elfogadta az alárendelt szerepet. A csapat megkönnyebbülten figyelte, ahogy a nagyobb eb visszarohant a kisebbhez.

• Igyekezzünk tovább, talán nem jönnek utánunk! – mondta Samu és befordultak balra az erdőbe a zöld kereszt (Z+) jelzésen.

Az előző izgalmak miatt a fák között különösen óvatosak voltak, féltek attól, hogy bármikor ismét találkozhatnak az idegen állatokkal, de szerencsére a csöndet csak a természet hangjai töltötték meg. Rá kellett jönniük, hogyha a saját kutyájuk nem lett volna velük, lehet, hogy ezen az útvonalon nem jutottak volna be az erdőbe, mert ő tisztította meg a terepet előttük. Ennek a felismerésnek köszönhetően felébredt bennük egy kis hála és egyfajta tisztelet az elkóborolt négylábú iránt, de egyúttal kezdték nagyon megsajnálni az állatot.

Rátértek a piros sáv (P) jelzésre, egy új irányra, amelyről Felsőszölnökig már nem kellett többet letérniük.

A nap lassan kezdett lenyugodni az égen és a fák ágai között átszűrődő fények egyre inkább megfakultak, sejtelmesen újra leszállt köd. Ahogy továbbhaladtak az aprókavicsos úton, hirtelen egy fura helyre értek. Elhanyagolt kisházak és lakóautók álltak mindenfele olyan benyomást keltve, mintha sötét titkokat rejtegetnének. Megálltak, Samu gyorsan ellenőrizte a térképet.

• Valahol itt kell balra fordulni, de nem látom, hogy hol – jelentette ki.

A GPS szerint jó helyen jártak, de az útnak nyoma sem volt. Aztán Lujzi hirtelen megszólalt:

• Nézd csak, itt kell bemenni – mutatott a kezével a rozsdás kerítést kifeszítő fémoszlopra.

Közelebb léptek és megállapították, hogy valóban ott folytatódott tovább az ösvény, de ehhez át kellett sétálni a balsejtelmet sugárzó kisházak között. Nem éppen egy átgondolt vonalvezetése volt ez a turista útnak.

Lendületes léptekkel gyorsan túljutottak a rejtélyes szakaszon, majd sűrűbb aljnövényzetbe értek, a lábuk alatt csak úgy ropogtak a levelek. Ahogy haladtak előre, a fák ritkulni kezdtek, végül hirtelen egy lakott részre értek.

Ahogy átléptek az erdő határát jelentő láthatatlan küszöbön, szőlőhegyi pincék, gazdasági épületek és lakóházak sűrűjében találták magukat. A csoport számára ez egyfajta biztonságot és megnyugvást jelentett, hiszen most már kevésbé kellett aggódniuk a naplementével járó homály miatt.

A kutya hűségesen és lelkesen követte Lujzit és Samut a szőlőhegyen át. A szeme ragyogott és egyfajta kíváncsiság sugárzott belőle, mintha ő is kész lenne felfedezni a világot, akárhová is vezet az út. Nem törődött azzal, hogy mennyire távol került az otthonától és az sem töltötte el aggodalommal, hogy ismeretlen vidéken futkos.

Egyre növekvő lelkiismeretfurdalással néztek a kutyára, aki menet közben boldogan csóválta a farkát. Az állat, aki véletlenül csatlakozott hozzájuk, most már a csapat egyik tagjává vált. Lujzi szomorúan gondolkodott el azon, hogy vajon mi lesz a kutyával, amikor visszaérnek a faluba? Csak úgy ott hagyják majd, vagy találnak valamilyen megoldást a helyzetére?

Samu, mintha érezte volna a kis lego lány nyugtalanságát, ezt mondta:

• Ne aggódj, keresünk valamilyen hivatalos helyet, önkormányzatot, bármit és szólunk nekik, mi történt. Talán a kultúrházban is vannak még ilyenkor.
• Rendben. Nem szeretném csak így itthagyni szegényt egy ismeretlen helyen – felelte Lujzi -, sajnos nem vihetjük magunkkal.

ISMÉT FELSŐSZÖLNÖKÖN

A túra már a végéhez közeledett, és a csapat lassan ereszkedett lefelé az utolsó szakaszon. A lábak és a térdízületek fájdalmasan tiltakoztak a folyamatos terhelés ellen. Az idő múlásával az ösvény egyre meredekebbé vált, kanyargósan lefelé vezetve őket, majd a fák törzse között végül a csendes Felsőszölnök utcácskái bukkantak fel.

Az út mentén, ahogy leereszkedtek a lejtőn, megpillantottak egy ház kapujában álló férfit, aki nyugodtan kortyolgatta az italát.

Kíváncsian odasétáltak hozzá és amint közelebb értek, elmesélték neki a négylábú pajtásukkal történteket.

A férfi egyszerűen csak hümmögött egyet, nem is igazán értette, mit mondtak neki, tekintetét pedig nem emelte fel a poharából, mintha a körülötte zajló eseményeknek nem tulajdonított volna túl nagy jelentőséget. Amikor aztán megkérdezték tőle, hogy hol tudnák bejelenteni a kutyát a faluban vagy kitől kérhetnének segítséget, a férfi nem adott egyértelmű választ. A kis legok néhány pillanatig zavartan álltak, majd úgy döntöttek, hogy más megoldást keresnek.

Tanácstalanul ott hagyták a férfit a kis háznál és elindultak a kocsijuk felé, talán a faluban találnak majd segítséget, lesz valaki, aki tudja, mit kell tenni egy ilyen helyzetben.

Az egyik kereszteződésnél, amikor már közel jártak az autóhoz, a kutya váratlanul megállt. Egyszerűen odarohant egy emberhez, aki éppen kilépett valamilyen üzlet ajtaján. A férfi meglepetten nézett le a boldogan csaholó kutyára, majd hirtelen mosolyra húzódott a szája, ahogy a kutya farokcsóválva ugrándozni kezdett körülötte, az ismeretlen kedvesen megsimogatta a nyakánál.

A legok megkönnyelbültek, hogy kis pajtásuk rögtön barátot talált a faluban.

• Menjünk gyorsan tovább – sürgette Samu a lego lányt.

A kocsihoz vezető úton reménykedve tekintgettek vissza a kereszteződés irányába, de az eb már nem követte őket. Sajnos a kultúrház épületében senki nem tartózkodott, nem égtek a lámpák, ezért segítséget sem kérhettek senkitől. A nap közben lenyugodott és a leszálló köd sejtelmes lepellel takarta be a község kihalt utcáját. A csomagtartóba pakolták a cuccaikat és beültek az autóba, ahol egy pillanatig csendben ültek, mielőtt beindították volna.

Bíztak abban, hogy a kutya a faluban megtalálja majd a segítséget. Tudták, hogy az emberek itt közvetlenek és barátságosak voltak és remélték, hogy a négylábú barátjuk hamarosan biztonságban lesz. Lujzi felvetette az állatorvos lehetőségét is, mivel azonosítás céljából sok kutya rendelkezik beültetett chippel. Kiolvashatják majd az adatokat és megtudhatják, hogy kihez tartozik. Ez a kis eszköz segíthet azonosítani a kutya eredeti otthonát, és visszajuttathatják őt oda, ahonnan eredetileg érkezett.

Eljött hát az ideje, hogy továbbinduljanak. Bár nem jó érzéssel hagyták el a települést, örültek, hogy ismét egy hosszú, kihívásokkal és kalandokkal teli útvonalat sikerült teljesíteniük. Az út során rengeteg maradandó élményt és tapasztalatot gyűjtöttek, és minden pillanat újabb fejezetet írt a közös történetükbe.

Az elhagyott kutyus emléke máig ott kísért a gondolataikban. Szívükben remélik, hogy sorsa végül pozitív irányba fordult. Ugyan nem tudtak és hallottak róla semmit, de bíztak abban, hogy a faluban vagy az állatorvosnál talált segítség révén megtalálta az útját hazafelé, és most is boldogan futkározik valahol az eredeti otthonában.

Bár most elhagyták az Őrséget, azonnal megszületett bennük az elhatározás, hogy visszatérnek. Az elvarázsolt vidék, ahol hegyek és völgyek, erdők és országok találkoznak, olyan mély benyomást hagyott bennük, hogy már tervezgették is a következő látogatást, álmodoztak a következő kalandról. Az út során szerzett élmények, az erdők és emlékhelyek csodálatos atmoszférája mind hozzájárultak ahhoz, hogy az Őrség egy különleges helyként éljen tovább a szívükben.

Az elkövetkező alkalommal talán kerékpárral járják majd be a vidéket, hogy egy másik szemszögből is megismerjék az Őrség természeti és kulturális kincseit.